Néhány szó a grafológia történetéről

Az írás és a személyiség közti kapcsolatra már időszámításunk előtt felfigyeltek. Eleinte azonban évszázadokon át csak néhány dokumentum született a témában, mivel az egyéni írásmód kialakulásához szükség volt az írásbeliség elterjedésére. Európában ez a XII. század vége felé kezdődött. Ezután kezdték felfedezni – a XVI. század körül – hogy a kézírások különböznek egymástól, és megállapították, hogy az írás és a jellem összefüggésben van egymással. Ettől kezdve készültek tanulmányok, kialakult az érdeklődés a kézírás grafológiai jellegű vizsgálatára, és felmerült a rendszerezés igénye.   

A tudományos grafológia megalapozása a XIX. századra tehető. A grafológia Franciaországból indult, majd a század végére a grafológia súlypontja áttevődött Németországba. A francia Jean Michon – akit az utókor a grafológia atyjának nevez – rendszerezte először a grafológiai és pszichológiai jellemzőket, és ő adta ennek a tudománynak a grafológia nevet.

A XX. században alakult ki a modern grafológia. Ennek a korszaknak a jelentősége egy grafológiai szimbólumrendszer létrehozása, mely lehetővé teszi az íráselemek értelmezésének sokrétűségét. Max Pulver, svájci orvos, pszichológus alkotta meg a ma is használatos térszimbolika elméletét. Ő a kézírást létrehozó mozdulat irányát vizsgálta, ennek tulajdonított szimbolikus jelentést. Térszimbolikáját Pulver minden elemre rávetítette az írástömbtől kezdve a betűelemekig.

Robert Heiss nevéhez fűződik a mozgás-, a forma-, és a térritmus meghatározása, értelmezése. Heiss az írást három alapfolyamatnak fogta fel: mozgásnak, formarögzítésnek és az írásmező kitöltésének; ennek megfelelően különböztette meg a három ritmusfajtát. A ritmusfajtákat háromfokú skálán mérte és eszerint értékelt.

A hosszú időszakra visszanyúló kutatások eredményeként ma már határozottan állíthatjuk, hogy minden ember írása egyedi, utánozhatatlan, és tükrözi írója személyiségét.